Beethoven blog - ami a zene mögött van

Home / Beethoven-blog

2016 10 07.

Egy katasztrofális ősbemutató

Bécs, 1824. május 7. Kärtnerthortheater, este hét óra. A színházban gyakorlatilag teltház van, néhány páholy üres csupán, köztük az uralkodóé. Fesztült várakozás a teremben. A nagy Ludwig van Beethoven legutóbbi szimfóniáját, szám szerint a nyolcadikat éppen tíz éve mutatták be. Ezúttal egy hatalmas mű első előadására készülnek: az új szimfónia nemcsak nagylétszámú zenekart alkalmaz, hanem kórust és szólistákat is. Mi több, csak a bécsi nemesség és értelmiség közbenjárására sikerült elérni, hogy a szimfónia első előadását ne Berlinben tartsa a szerző, hanem a Habsburg császárvárosban, ahol immár több mint három évtizede ő maga is él.

A színpadon a színház profi zenekara, de a mű dimenziói miatt kisegítőket kellett hívni a Zenebarátok Egyesültének műkedvelő együtteséből. A hatalmas apparátust hárman irányítják. Ignaz Schuppanzigh, Beethoven zenéjének egyik legjobb ismerője, számos művének első tolmácsolója koncertmesterként a hegedűjével vezeti a zenekart. Michael Umlauf, zeneszerző és karnagy, aki Beethoven egyetlen operája, a Fidelio végső változatának 1814-es bemutatóját is dirigálta, karmesterként áll a pulpitusnál. És a színpadon ott van, kezében a partitúrával maga a zeneszerző is. Az idős Beethoven, a vizionárius Beethoven, a süket Beethoven. Nem hall semmit, de az egyes tételeknek ő adja meg a tempóját. S persze ennél többet is tesz. Miként a zenekarban játszó hegedűs, Joseph Böhm visszaemlékezéseiből tudjuk, „Beethoven a karmesteri pulpitus előtt állt, és úgy jött-ment előre és hátra, mint egy tébolyult. Az egyik pillanatban felágaskodott, a következőben szinte lefeküdt a padlóra, hadonászott a karjaival, rúgkapált a lábaival, mintha valamennyi hangszeren ő akart volna játszani, a kórus összes szólamát ő akarta volna énekelni.” A később híres zongoravirtuózzá és Liszt Ferenc elsőszámú vetélytársává váló Sigismond Thalberg tizenkét volt ekkor, ott ült a közönség körében. Ismerte a zenészek egy részét, s úgy emlékezett vissza, hogy Umlauf, a karmester arra kérte a muzsikusokat és az énekeseket, hogy „egyáltalán ne figyeljenek arra, amit Beethoven csinál, csakis őt nézzék”.

Könnyebb rekonstruálni, hogy Kilencedik szimfónia ősbemutatójának közönsége mit látott, mint azt, hogy mit hallott. Valamennyi beszámoló megegyezik abban, hogy a mű előadása technikai szempontból rendkívül nehéz, s hogy a megvalósítás már-már lehetetlen feladat elé állította az előadókat. Az egyik korabeli kritikus arról számol be, hogy a Scherzo-tételben a vonósok közül jó néhányan feladták, ölükben pihentették a vonót, s hosszú szakaszokon keresztül nem játszottak. Beethoven titkára, Schindler arról tudósít, hogy a zárótételben a kórus megoldhatatlan nehézségekkel szembesült: „amikor nem tudták megszólaltatni a szólamukba leírt legmagasabb hangokat, a szopránok egyszerűen abbahagyták az éneklést”. A finálét bevezető hangszeres recitativóval kapcsolatban pedig az egyik szemtanú azt írja, hogy „a nagybőgősöknek a leghalványabb fogalmuk nem volt arról, mi is a teendőjük a recitativóban; az ember csak valami dörmögő morajlást hallott a basszusban, mintha a zeneszerző azt szerette volna bizonyítani a gyakorlatban, hogy a hangszeres zene abszolút alkalmatlan arra, hogy beszéljen”.

Ami a közönség reakcióját illeti, nehéz objektív hangot találni. Joseph Karl Rosenbaum, az Esterházy-család titkára a koncertről hazatérve azt írta a naplójába, hogy „a hatalmas apparátus ellenére a hatás igen csekély; Beethoven köre nagy hűhót csapott az előadás után, a közönség jó része azonban csendben maradt, sokan már a vége előtt távoztak”. Rosenbaum persze nem volt híve az efféle új zenének. Az ifjú progresszívek azonban – miként ez lenni szokott –, mintha egy másik koncerten lettek volna. Az Allgemeine musikalische Zeitung kritikusa így fogalmazott: „A hatás rendkívüli és egészen csodálatos volt; mindenki ujjongott és szívből jövő tetszésnyilvánítással köszöntötte a mestert, akinek fáradhatatlan géniusza egy új világot mutatott meg számunkra, feltárta annak a szent művészetnek a varázslatos titkait, amelyet még soha nem hallottunk, s amelyet el sem tudtunk képzelni.”

Amit biztosan tudunk, hogy Beethoven Kilencedik szimfóniájának ősbemutatója nem volt a későbbi évszázadok mítoszteremtő képzelete által beállított egyöntetű siker. Sem a fogadtatás, sem a művészi megvalósítás szempontjából nem volt az. Mindez persze mit sem von le a mű értékből.

/Fazekas Gergely/

 

2016 09 17.

Á vekkö szi, á vekkö lá, á ve-ekkö lá-á mármóttö…

A „Mormotás fiú dalát” mindenki ismeri, az is, akinek fogalma sincs róla, hogy az ifjú Beethoven művéről van szó, s hogy a szöveg szerzője nem más, mint a már nem annyira ifjú Goethe. A dal az 1790-es évek elején született, Beethoven huszonegynéhány éves volt ekkor, zeneszerzőként gyakorlatilag még ismeretlen, Goethe már negyven fölött, s Európa talán legismertebb írója. Rejtély, hogy miért éppen ez a dal került be Beethoventől az iskolai énekkönyvekbe, hiszen nem jobb, mint számos más dala (persze nem is rosszabb). Bizonyos tulajdonságai nyilván predesztinálják arra, hogy a zeneoktatás részévé váljon: könnyű énekelni, egyszerű a felépítése és a zongorakísérete, a mormotáról és evés-ivásról szóló szöveg meg már-már idillikus. „Sok szép országban jártam én… de enni mindig kaptam én. / Így éhesen nem búcsúzom… egy jót eszem s egy jót iszom.” Gyönyörű világ, ahol az ember szabadon jár-kel a világban, amerre megfordul, étellel kínálják, s mindenhonnan teli hassal távozik. Még egy cuki mormota is van benne.

Kár, hogy az eredeti nem erről szól.

Beethoven ugyan csupán az első versszakot zenésítette meg (az 1805-ös első kiadásban a további három strófa nem szerepel), de mind a négy versszak tökéletesen ráénekelhető Beethoven dallamára, és sok énekes így is szokta előadni (a magyar énekkönyvekben szereplő verzió csak az első és az utolsó versszakot tartalmazza – azt is értelmében eltorzítva). Ha az ember megnézi, hogy valójában miről szól Goethe verse, sok minden érthetőbbé válik Beethoven zenéjéből is. A mormota ebben az esetben nem a rajzfilmekben otthonos cuki kis állat, hanem a szegénység és a magány jelképe: jellegzetes társa volt a 18. század végi vándorló koldusoknak, akik tekerőlanton kísérték saját éneküket. Az eredeti szövegben szó sincs „szép országokról”, még csak arról sem, hogy a mormotás fiú mindig „kapott” enni. „Számos országot bejártam… s mindig találtam valami ennivalót” (Ich komme schon durch manche Land… Und immer was zu essen fand) énekli a koldus szenvtelenül, a második versszakból megtudjuk, hogy látott sok férfit, aki a nőket kergette, a harmadikból, hogy olykor még rá is pillantottak nők, végül a záró versszak éppen az ellenkezőjét mondja annak, amit a magyar fordítás sugall. Bármily szomorú, de nem tudjuk meg, hogy teli hassal búcsúzik-e a mormotás fiú: „Ne hagyjanak így továbbállnom, urak – könyörög a koldus –, még a magamfajta fickók is szeretnek enni és inni.” (Nun laßt mich nicht so gehn, ihr Herrn … Die Burschen essen und trinken gern). A francia nyelvű refrén pedig („Avecque la marmotte, / Avecque si, avecque la, / Avecque la marmotte. – A mormotával… erre is, arra is a mormotával) a mormota jelenlétének eltúlzásával ráerősít a koldus magányára.

A sematikus zongoraszólam tehát a kintorna egy helyben forgó kíséretét hivatott megtestesíteni, a dallam melankóliája pedig a sorsába beletörődött, mormotás koldus lelkiállapotát tükrözi. Tizennyolcas karikát talán nem igényel, de ha gyerekeknek tanítjuk, valamiféle magyarázatot mindenképpen megérdemel. Meg persze egy rendes, énekelhető magyar fordítást.

/Fazekas Gergely/

Facebook